A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot. Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások.

Mindezt a Tsúszó-életművel való megismerkedésem után 22 évvel, pirézzé válásom ötödik esztendejében kellett megtudnom a Legyél helyettem én c. Tsúszó-breviárium első kötetéből, amelynek anyagát a jeles költő és  tsuszológus Hizsnyai Zoltán, a gyűjtemény összeállítója és gondozója, a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ megbízott elnök-főigazgatója volt szíves rendelkezésemre bocsátani (úgy is, mint társszerzőnek), jelezve, hogy felhasználási jogosultságaim mindaddig korlátozottak, amíg a könyv hivatalos napvilágra kerülését meg nem erősíti a NASA és a Nagy Hadronütköztető (mint illetékes szervek). Ugyanis az értékes, hiánypótló kötet jelenleg a hiány és a pótlás határmezsgyéjén leledzik, akár egy elektron két energiaszint között; voltaképp megjelent, de a megvásárolhatósága, úgy tűnik, kicsit tsúszik, ami, tekintve a könyv irodalomtörténeti szempontból helyenként sikamlós tartalmát, igazán nem meglepő.

Nos, a Hizsnyai jegyezte Előszósz, mint köztudott tényt, említi a következőket:  „bárhol járt, bárhol élt Tsúszó, mindig szeretett pirézeivel vette körül magát, és választott nációjának »Rühellj valóssá, utálj világra, / testáld rám sötét félelmeidet…« kezdetű himnuszát is ő szerezte.”

E sorok olvastán heurékázva csaptam megvilágosodott homlokomra, hát persze, ugyan mi más is lehetett volna kedves költőm, oly sokszor idézett gondolkodóm, mi más, mint vérbéli piréz. Fel kellett volna ezt fedeznem már akkor, amikor 1990-ben ungvári tartózkodásának dokumentumait és hagyatékát felkutattam: rá kellett volna jönnöm, hogy a fiókja mélyén tartott pecsétnyomó rézgyűrűje nem véletlenül formáz π betűt (ez volt a rézpi), vagy legkésőbb akkor, amikor Utazások innen és túl című pompás könyvéről recenziót írtam. Miért is nem jöttem rá az alig rejtett utalásra, amikor a könyv hőse, az örökké úton lévő Dékár, ez a frenetikus és fonetikus  Descartes  egyik utolsó utazása előtt így intonálja A rézangylát, sej! című dalocskát:

Messze földre sose indulj lábon, gyalog -
repítsenek vasárnapi rézangyalok.

Megjegyzem, hogy egyes kutatók a fenti sorokból nem Tsúszó piréz mivoltára következtettek, hanem arra, hogy mégis igaz lehet a legenda: a Mestert 1954-ben ufók rabolták el, s a dalocska ezt az eseményt igyekszik az angyalokkal történő önkéntes utazássá szépíteni. (A legendát Hizsnyai már korábban meggyőzően cáfolta.) Napvilágra kerültek olyan vélekedések is, hogy a dalocska egy olyan időutazás metaforája, amelynek során a médium az örökös vasárnap időzónájába csöppen, miközben maga energianyalábbá változik. Ezt az említett útiesszékönyvben szereplő másik versike is alátámaszthatja:

‘Giává

Elindultam enerváltan
s egykettőre ener’ váltam.

Ám az elemzők nyilvánvalóan tévednek, a két idézet semmi egyebet nem bizonyít, csupán azt, hogy Tsúszó bőséges energiát merített a piréz mitológiában való alámerüléséből.

Ezek  a körülmények a most megjelenő breviárium révén tovább tisztázódhatnak, s hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az utóbbi években kissé hátrább szorult Tsúszó-kultusz újra kultúránk determinánsává váljon, s a Mester örökre visszatérjen a piréz rajongók által számára emelt virtuális piedesztálra.

Balla D. Károly
.

Tsúszó Sándorról kevés hiteles ábrázolás maradt fenn. A fenti másolatra Kállay Labord bukkant rá egy madagaszkári könyvtárban a japán író, Sakyo Komatsu A bika feje c. könyvének a lapjai között. A képen nagy bizonyossággal Tsúszó Sándor és Cecil M. Jeopardy bengáli költő és filozófus látható. A felvétel, mint a hátoldalára rótt sorok bizonyítják, voltaképp egy kontaktmásolat arról az üvegnegatívról, amit a keleti pályaudvar kávéházának pincéjében talált meg egy Pinkhammer Rudolf nevű sváb műbútorasztalos és tájképfestő. A negatívval a borospince törött ablakának egyik rését tömte be valamelyik pincér, az egerek távol tartása végett. (A kép forrása.)

Életrajzi vázlat a kutatások kezdeti szakaszából:

Tsúszó Sándor (1907–1941?) 1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja. 1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937 elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja. 1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július 9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza előtt  halálra gázolja egy sebesen haladó automobil. (forrás)

Megjelent: VilágMa, 2012. jan. 12.

A legszebb szilveszteri levél, amit az idén kaptam:

Helló, örülök, hogy találkoztunk
A nevem kisasszony Júlia jó nézni lány, Mint suttogás imám ma este, és bement keresni egy szép barátom kezembe került a kapcsolatot, agyam és a szívem azt mondta, hogy Önt barátság, A barát, aki igazán érti ő barátja és megosszák érzéseiket együtt. Kérjük kedves elfogadja kérésemet, úgy vélem, hogy a távolság nem lehet akadály, de nézzük szeretet csatlakozni hozzánk, mert a szerelem egy híd, amely kapcsolódik messziről is közel áll egymáshoz, várjuk vissza az én e-mail címét, hogy fogom küldeni a képeket hogy azonnal kaptam a választ
tiéd In Love, Miss Júlia

több élc

mint locspocs-fényben a vastaligákkal
zörgő, seszinü alakok
ugy vonulnak a fejemen által
karácsonyesti gondolatok

egy JA-töredék

Nem, egyáltalán nem a kis Balázs volt az első. Vagy ha mégis, azt még nem úgy azonosítottam, mint verset, s végképp nem voltam kíváncsi arra, ki alkotta. Én is írhattam volna, nem olyan nagy dolog. Rímelgettem magam is, mint minden kisgyerek. És cseperedvén is folytattam: a lányoknál az iskolában egy időben divatba jött az emlékkönyv, abba illett a fiúknak valami szépet beleírni. Ambícióm annál túlmutatott, hogy valahonnan másolt zengő szavakat rójak újra, írtam hát olyan szerelmes verseket, hogy ihaj. A többes szám nagyon indokolt, mert nemcsak én kedveskedtem minden lánynak új remekművel, hanem a barátaim számára is megírtam az ő vallomásaikat. Az emlékkönyvek szerencsére hamar beteltek és/vagy elfelejtődtek, csak remélni tudom, hogy a sorozatgyártásom padlásokon porosodó bizonyítékait soha nem bányássza elő a háládatlan utókor. Én is abbahagytam egy időre a verselést.

Aztán – kell-e mondanom – az első igazi szerelem újraélesztette bennem a lánglelkű poétát. De miközben újabb saját remekléseimben tobzódtam, egyszer a rádióban meghallottam egy szavalatot. József Attila Ódája volt. Lenyűgözött, égbe emelt és porig sújtott. Miután magamhoz tértem, siettem apám szobájába, ugye megvan nekünk József Attila Ódája. Ekkor azért jól jött egy író-szerkesztő papa, aki a roskadozó könyvespolcok útvesztőjéből azonnal kiemelte az Összes Költeményt. A végén van címmutató ábécé sorrendben, adta meg apám az útmutatást.

És amikor legközelebb találkoztam az Világegyetem számomra legfontosabb nőnemű lényével, nem saját versemet adtam a kezébe, hanem az Ódánál kinyitott könyvet. Elkezdte olvasni, és ahogy sorról sorra haladt, egyre fényesedett a szeme, láttam, mert tekintetét minden szakasz után rám emelte. A Mellékdal előtt cigarettára gyújtott, nagylány-mivoltát erősítendő és jelezve, nem hagyta érintetlenül a költemény. Akkor most megcsókolhatsz, mondta és lehunyta a szemét.

Tizennégy évesek voltunk – és én attól kezdve nagyon sokáig nikotinízűnek gondoltam a csókot.

*

Az Ódától visszafelé kezdtem olvasni József Attilát. Mikorra a könyv elejére értem, hatalmas titkok engedtek közelükbe. Indulhattam hát az elejétől újra a végéig. Akkor, és utána még sokáig évente legalább egyszer.

Sokáig a korai költészete tetszett leginkább, szürreális képei, merész asszociációi.

József Attila

A BŐR ALATT HALOVÁNY ÁRNYÉK

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért

A fenti költeményben három olyan kép is akad, amelyek engem már első olvasáskor roppant módon megragadtak és talán túlzás nélkül állíthatom, hogy írói-költői látásmódom alakulásában meghatározó szerepet játszottak. József Attila idővel eltávolodott ettől a stílustól, de abban a nagy poétikai szintézisben, amelyet életművével teremtett, kétség kívül benne foglaltatik ennek a korai kalandnak minden izgalma és tanulsága. Én sem tudok úgy versbe kezdeni, hogy valahol tudatom alatt meg ne rázná pompás sörényét a fekete falak közt élő átlátszó oroszlán, hogy ne hallanám a vérvörös falábakon elfutó idő izgatott kopogását vagy ne kibicelnék a kedves szavaiért sakkozó néma négereknek.

*

Igazából nem is emlékszem arra, mit és hogyan tanultunk József Attiláról az iskolában. Be kell vallanom: nem érdekelt az irodalom. Legkevésbé az, ami kötelező volt. A nyelvet és a mértant szerettem, később a kémiát, biológiát és persze a fizikát – sokáig tudományos pályára készültem, részben visszatérve gyerekkori álmomhoz, hogy csillagász legyek.  Fizika-szakos lettem egyetemünkön, szerettem a tárgyamat. Meglehet, abban, hogy a tudomány univerzalitását választottam a nyelv és az irodalom nemzeti specifikumai helyett, közrejátszott sajátos helyzetem. Egy 10 százalékában sem magyar városban születtem és éltem, a Szovjetunió perifériáján – egyben határmezsgyéjén a magyar etnikai és nyelvi tömbnek. A lágy diktatúrában pangó, de merev ideológiájú akkori birodalomban magyar vonalon érvényesülni nem jelentett túl nagy szabadságot: az egyetlen magyar lap főszerkesztőjeként működő, sokkötetes íróként jegyzett apám erre élő bizonyítékul szolgált.  Egyszerre megfelelni a hatalom elvárásainak és a szakmai ambícióknak – ez lehetetlennek látszott, mint ahogy az is, hogy valaki írástudóként képes legyen egyszerre szolgálni a szovjet kultúrpolitikát és ápolni-követni a magyar nemzeti hagyományokat. A súlyos kompromisszumok riasztottak, igen, talán ez is közrejátszott abban, hogy úgy gondoltam, a matematika nyelve és a természet törvényei felmenthetnek az efféle kényszerhelyzetek alól.

Teltek az évek, szépen haladtam tanulmányaimmal,  már éppen arra készültem, hogy leendő diplomadolgozatom témájában, az egyes elektronpályákhoz kötött energiazónák közötti átlépések sajátságaiban elmerüljek, amikor  minden másként alakult.

Merthogy a versírást nagy fizikusi lelkesedésem közben mégis folytattam és – úgyszólván akaratom ellenére – a helyi szerény felhozatalban csakhamar kötet-éretté váltam. Első kis könyvem megjelenése környékén ráadásul olyan barátságok és főleg olyan szerelmek hatottak rám, amelyek mind-mind a korábban elképzelt pályámmal ellentétes irányba vonzottak-taszítottak. Egy-két év alatt grandiózus változásokon estem át. Megingott azelőtt sziklaszilárdnak hitt tudományos világnézetem, érdeklődésem elfordult az univerzum nagy igazságaitól, ehelyett az emberi viszonylatok finomságai, élet és halál kérdései kezdtek foglalkoztatni.  Illetve hát maga a nyelv és az irodalom, amellyel mindezt megközelíthetem. S mindezen túl: annak a kulturális közegnek a lehetőségei és lehetetlenségei, amelyben az irodalmat gyakorolhatom.

Ott kellett hagynom az egyetemet, ehhez kötődő munkámat (esti tagozatosként egy kutatólaborban dolgoztam lelkes laboránsként) – és újra kellett gombolnom magamon teljes szellemi öltözékemet. Patetikusabban szólva: feltettem életemet az irodalomra és összekötöttem sorsomat a kárpátaljai magyarságéval.

Hogy ehhez tudást és képesítést szerezzek, újra felvételiztem egyetemünkre. Ezúttal magyar szakos bölcsészhallgató lettem, miközben kisebbségi irodalmunk szervezésében is egyre több szerepet kaptam és vállaltam. De valahogy filológusi ambícióim mégis túlmutattak ezen a lokalitáson, mert a rám kötelezően kiszabott szakdolgozat-témát addig-addig hárítgattam, míg vezető tanáromnál és a Szent Tanszéknél sikerült elérnem, hogy a helyi irodalom valamely jellegzetességének a feldolgozása helyett József Attilával foglalkozhassam. És mert a nyelvészet ekkor is  közelebb állt hozzám az irodalomtudománynál, még azt is kilobbiztam, hogy kedves költőm műveit stilisztikai szempontból elemezhessem. Életem nagy szerencséjének gondolom, hogy bő két éven át ezzel foglalkozhattam.

Mindez persze nem zajlott problémamentesen. A pártideológiával ugyancsak áthatott egyetemi elvárások és az egész felsőoktatási rendszer merevsége szűk korlátok közé szorította a diákok mozgásterét. Hogy a marxizmus-leninizmus klasszikusaitól és az éppen aktuális pártkongresszusi határozatból vett idézeteknek és hivatkozásoknak szép számmal szerepelniük kellett minden dolgozatban, az még hagyján. Gondom inkább azzal adódott, hogy mivel a magyar stilisztikai szakanyagban akkor fellelhető filológiai apparátust sokkal szegényebbnek találtam, mint a József Attila költészetében előforduló stiláris gazdagságot, így új fogalmakat és rendszereket kellett alkotnom. Rendre-sorra találtam ugyanis olyan hasonlat- és metafora-alakzatokat, amelyek nem illettek a szakirodalom által tárgyalt egyetlen típusba sem. Így új tipizálási módszert, új szisztémát, új  szempontrendszert kellett építenem. Ezt nagy elszántsággal, de óvatos körültekintéssel, sok munkával, és egy diploma-közeli diáktól még talán el sem várható tudásanyag felhalmozásával meg is tettem, miközben egyre mélyebbre hatoltam József Attila költészetébe és egyre jobban megismertem azt a páratlan képalkotási technikát, amely utolérhetetlenné teszi verseit. Ám vezető tanárom nem esett hasra 220 oldalas dolgozatomtól. Először is szememre hányta, amiért utolsó előtti évesként máris túlléptem a csak jövőre írandó diplomamunka tartalmi és terjedelmi kereteit, másfelől igen szigorú kifogásként tudomásomra hozta: egy diáknak nem az a dolga, hogy önálló gondolatait kifejtse, hanem kizárólag az, hogy a szakirodalomban való jártasságát bizonyítsa.

*

De nem ezért hagytam ott másodszor is az egyetemet. Volt egy-két konkrét oka is, némi erkölcsi tőkét kovácsolva állíthatnám, hogy a tudományos kommunizmus nevű tantárgyból nem voltam hajlandó levizsgázni, a lényeg mégis inkább az volt, hogy féltékeny lettem az időmre. Közben ugyanis megjelentek újabb könyveim, és én írni akartam, minél többet és minél jobban – ebben viszont, úgy éreztem, akadályoz az egyetem, és nemcsak azzal, hogy sok fölösleges tudásanyag elsajátítására kényszerít, hanem azzal is, hogy bedarálni igyekszik egy akkor általam már el nem fogadható tekintélyelvű, megmerevedett, ideológiával áthatott hierarchiába. Ezek ugyanis már az úgynevezett peresztrojka és glasznoszty évei voltak, Gorbacsov színre lépésével szabadabb lett a levegő, az országban jelentős pozitív átalakulások zajlottak, csikorgott az egész rendszer és felbomlása is egyre lehetségesebbnek látszott – ám az egyetem nagyságai továbbra is magasan hordták a brezsnyevi vaskalapot.

Eljöttem hát. Egyik hónom alatt egy cipős doboz volt kétezer cédulával, a másik alatt a József Attila kései verseinek komplex metaforái című dolgozat.

*

Ugyanebben az évben – érdeklődés hiányában – megszűnt a helyi irodalmárokat egyesítő és társelnökségem alatt működő  József Attila Alkotóközösség: íróink inkább a politika felé fordultak. A sorra alakuló magyarságszervezetek munkájában eleinte én is részt vettem, késztetésem mégis inkább más egyébre volt. Mire a Szovjetunió széthullott, én már folyóiratot és magánkiadót gründoltam. Sűrű évek következtek, sok-sok reménnyel és keserű csalódással, szép eredményekkel és rút kudarcokkal.

Sokáig hihettük, hogy a gondok ellenére alapjában rendben mennek a dolgok – pedig József Attila vészjósló vonata végig ott kattogott mögöttünk, akkor is, amikor más zajok elnyomták figyelmeztetéseit vagy amikor egyszerűen nem volt időnk meghallani.

*

Amikor a sajtóból értesültem, hogy kormánypárti magyar országgyűlési képviselők a budapesti Kossuth tér teljes átalakítására vonatkozó olyan határozati javaslatot nyújtottak be, amely szerint vissza kellene állítani „a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát”, s ez többek között az ott található közismert és közkedvelt József Attila-szobor eltávolítását is jelentené, voltaképp nem csodálkoztam. Mindez túlságosan is beleillett abba az eszement felforgató tevékenységbe, amelynek keretében a regnáló kurzus az utcanevektől az ország nevéig mindent átkeresztel, az utóbbi évtizedek minden eredményét és értékét semmissé teszi, s vissza kívánja forgatni a történelem kerekét, ráadásul egy olyan vészterhes kor „képzőművészeti”, valójában inkább ideológiai-politikai arculatához kívánja visszahasonítani Magyarországot, amely magyar emberek millióit halállal és szenvedéssel fenyegette (1944 előtti állapot? Csak nekem jut erről eszembe leginkább a Holokauszt és a Don-kanyar?).

A szobor várható eltávolítása méltán váltotta ki sokak felháborodását, tiltakozó akciók is indultak szép számmal.

Mivel földrajzi-fizikai korlátaim miatt a tényleges megmozdulásokban nem vehetek részt, mostani működésem fő színterén, az interneten szerveztem egyszemélyes tiltakozó akciót. Célom az volt, hogy virtuális élőláncot építsek József Attila szobra köré.

Igen, de hogyan?

Úgy, hogy az akció első fázisában több blogomban és weboldalamon közzétettem tiltakozásom szövegét. Ezek a közlések azonban önmagukban még nem képeznek láncot, lévén nem lépnek ki a saját oldalaim olvasóinak a táborából, így nyilvánosságuk eléggé korlátozott.

Akcióm a második fázisában nőtt túl személyes köreimen azáltal, hogy bizonyos módszerekkel elértem, a tiltakozó szövegemre mutató linkek nagy számban megjelenjenek a különböző Google-keresések találati listáinak az élén. Így igen sokan azok közül is „belém botlanak”, akik nem rám kíváncsiak, hanem a József Attila szobrával kapcsolatos tiltakozás különböző kifejezéseire keresnek rá. Nos, a találati listák élére valóban sikerült igen sok linket felsorakoztatnom, ezek ténylegesen egyfajta virtuális sorfal láncszemeit képezik.

Ha a nyájas böngésző például azt üti be a keresőbe, hogy József Attila szobra – tiltakozás, vagy azt, hogy Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen, netán azt, hogy Élőlánc József Attila szobra körül – linkjeim máris „köréje gyűlnek szelíden”, védelmezőleg körbeveszik a Duna-parton ücsörgő költőt.

A költőt, aki halálos magányában várja a havazást ezen a feketének készülő Karácsonyon.

A költőt, aki a líra logikájára megtanított, aki a szavakkal alkotott komplex képiség rejtelmeibe bevezetett, aki látni engedte az átlátszó oroszlánt a fekete falak között, s akinek szerelmi vallomása az első csók élményéhez juttatott.

Merthogy az Óda volt az első, nem a kis Balázs az Altatóból.

Megjelent: VilágMa.hu, 2011. dec. 22.

Olvasd el ezt is:

• Virtuális Magyar Köztársaság

Németül egyébként érettségiző koromban tudtam a legjobban. Bár a ragozási sorokkal még akkor is meggyűlt a bajom, de ha kisebb tévesztéseimtől eltekintünk, akkor mondható, hogy mindennapi dolgokról szabadon eltársalogtam Goethe nyelvén.

Apám ezt nagy megelégedéssel vette tudomásul, az ő családjukban, a magyart törő szepességi szász dédanyám okán, a német nem számított idegen nyelvnek – nemcsak a gyerekek, a számos unoka is remekül megtanulta. Apám talán ezt az örökséget próbálta továbbadni azzal, hogy egy időben, ha valamit nyomatékosítani akart, akkor kijelentését németül is megismételte. Innen tudhattuk, a dolog holtbiztos. Vagyis tod sicher. És ami nagyon érdekes: amikor három éve agyvérzést kapott, szélütése után egyes szavak csak nagyanyanyelvén jutottak eszébe. 

Az én tudásom viszont három évtized alatt alaposan megkopott. Már az egyetemen is csak felejtettem. Pedig csoportelsőnek indultam: míg a magyar iskolákban tisztességesen megtanították nekünk ezt az idegen nyelvet, addig a cirill betűhöz szokott, orosz és ukrán iskolákból érkező diáktársaimnak még az olvasással is meggyűlt a bajuk. Az első órán bemutatkozást várt tőlünk a tanárnő, és kívülem bizony más nemigen volt képes szabatos mondatokban elmondani kiséletrajzát. Azt gondoltam, ezzel be is lopom magam a tanerő kegyeibe, a későbbiekben majd lazíthatok. Ám nem így történt, mert amikor fordításra került a sor, az én szereplésem sikerült a leginkább nyögvenyelősre. Nem is csoda: német szöveget kellett (volna) ukránra átültetnem. Az utóbit szinte egyáltalán nem beszéltem (iskolában mi csak oroszt tanultunk, az egyetemen viszont a legtöbb tanár ukránul adta elő a tudományt), és azután is akadoztam, miután az előadó megengedte, hogy oroszra fordítsak. Az én fejemben a német szavaknak csak a magyar megfelelőjük volt meg, előbb tehát anyanyelvemre tettem át a mondatokat, és arról konvertáltam aztán oroszra. Ez lassan, akadozva ment és sok hibával, tévesztéssel járt. A folyékony bemutatkozás utáni fordítói dadogásomon igen csodálkozott a tanárnőm, hiába mondtam neki, hogy én eddig magyarul tanultam a németet, elkönyvelte, mégsem vagyok nyelvzseni. Különben is, fejtette ki már az első órán, a mi dolgunk nem az, hogy társalogni megtanuljunk, lévén nem sok esélyünk arra, hogy valaha német földre tegyük a lábunkat (a hetvenes években ez valóban szinte lehetetlen volt), hanem az, hogy tudományos szakszövegeket szótár segítségével megértsünk. Ennek az elvnek felelt meg a tananyag is: az elektronok energiaszint-átmeneteiről szóló szövegben eligazodtunk, de egy pohár vizet nem biztos, hogy kérni tudtunk volna.

A tudományos mellett egyedül a politikai nyelvezetben tettünk szert némi jártasságra: felsőbb rendeletnek engedelmeskedve oktatónk minden órapárt úgynevezett politinformációval kezdett. Erre egy-egy aktuális német újságcikk fordításával készültünk: a Neues Deutschland, a (kelet)Német Szocialista Egységpárt napilapja több ungvári újságárusnál is kapható volt (vajon a kényszervásárló diákokon kívül akadt-e más olvasója?), megvettük a legfrissebb számot és kiválasztottunk belőle egy tenyérnyi közleményt, kivágtuk, beragasztottuk füzetünkbe és mellé írtuk a magunk fordítását. Felszólításra ezt kellett felolvasnunk. Mivel elég nagy volt a csoportunk és politinformációra szerencsére csak tíz percet fecséreltünk, így ki-ki aránylag ritkán került sorra, mégis ajánlatos volt minden órára készülni, hátha éppen minket pécéznek ki. Akit többször mulasztáson kaptak, később nem engedték szigorlathoz addig, amíg visszamenőleg be nem pótolta elmaradását. Ám én kockáztattam: egy teljes szemesztert sikerült kibekkelnem egyetlen cikkel. Ebben a szovjet űrkutatás nagyszerű eredményeiről volt szó és azt adta hírül, hogy a múlt héten földközi pályára állították a Kozmosz-százakárhanyadikat. Mivel akkoriban igen sűrűn röptettek műholdakat az űrbe és a sorszámukat persze senki sem jegyezte meg, sorra kerüléseim két-három hetes gyakoriságával újra és újra felolvashattam az információmat anélkül, hogy a tanerőnek szemet szúrt volna. Legfeljebb beavatott csoporttársaim kuncogtak kicsit, amikor hétről hétre büszkén kivágtam az utolsó mondatot: A berendezés megfelelően működik. Még német eredetijére is emlékszem: Das Gerät arbeitet normal.

Nemrégiben olvastam, hogy bekövetkezett az első űrbéli „közlekedési katasztrófa”: egy amerikai távközlési szatellit összeütközött egy kiszuperált Kozmosz-műholddal. Tűnődöm, vajon nem az én sokszor emlegetett szputnyikomat érte-e ilyen csúfos vég.

Az öreg Tarajos hatalmas tudású, roppant tehetségű piktor, akinek bűn rosszak a képei. Egy nagy festő, aki elmulasztotta igazi műveit megalkotni, ám a selejteket maradéktalanul legyártotta. Bármelyik szörnyűségét is szemléli az ember, érzi mögötte az átütő erejű művészt, aki sajnos épp most nem tudott átütni. Most, vagyis ötven éve folyamatosan.

Lehetne akár világhírű is, képei milliókért kelhetnének el az aukciókon. Lehetnének nemzetközi díjai, vagy legalább elérhette volna a kiváló és érdemes művész titulust. De nem. Az ilyesmihez sajna nemcsak óriási tudás és hatalmas tehetség kell, hanem jó művek is. Ilyennek létrehozását azonban Tarajos következetesen mellőzi. Teljes elszántsággal és tudatosan alkot viszont rossz képeket. Hiába no, a kiugró tehetségeknek gyakoriak a mániái. Az övé az, hogy pocsékul fest.

Az öreg Tarajosért rajonganak a tanítványai. Nemcsak azért, mert engedékeny, mert sosem buktat, mert súg a vizsgán és mert puskát ad át a felelőnek a pad alatt. Azt szeretik benne, ahogy tanít. Ahogy elmondja, miként is keletkezik a fény, mitől vannak a színek - és mire való a festészet. Ahogy egyforma lelkesedéssel és átéléssel beszél a szent művészetről és a szakmai apróságokról. A ceruza helyes meghegyezésének problémája számára ugyanolyan fontos és felemelő, mint Az utolsó vacsora megértése.

Tarajosnak kisujjában a rajztechnika ezer mesterfogása, boszorkányosan kezeli az ecsetet, spaklit, félelmetes módon ért a perspektívához és a belső konstrukciókhoz, a színekkel pedig egészen bensőséges, intim viszonyban van. Akár a legnagyobbak. Mindebből sokat át tud adni tanítványainak, legalábbis jóval többet, mint amennyit képes felvinni papírra, vászonra.

Az öreg Tarajos nyolcvan felé jár, de jól bírja magát. Két helyen is oktat, néha még magántanítványokat is vállal. Városszerte ismert sudár, fiatalos alakja ugyan kicsit megtört az évek súlya alatt, néha előveszi a lumbágó, de a munkában nem ismer betegséget, gyengeséget, öregséget. Naponta elmegy a műtermébe, dolgozik tanítás előtt, tanítás után.

Ha valahol feltűnik bajszos, lobogó hajú, hőségben is micisapkás, felöltős alakja, az emberek összesúgnak. Ott megy a nagy festő. Akinek rosszak a képei.

Amikor egy újabb tanintézetben elvállalta a művészettörténet tanítását, s az első év elteltével közeledett a vizsgáztatás napja, bekopogott a tanügyi prorektorhoz, megérdeklődni, mi itt a szokás.

- Mondd, Gyulám, hány tételt készítsek a vizsgára?
- Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
- Én egyre.
- Egyre??? Az kevés lesz… Hány tanítványod van?
- Tizenegy.
- Akkor azért minimum tizenkét tétel csak kell.
- Úgy gondolod?
- Igen, minden diákra számítva, plusz egy tartalék.
- Jó, akkor tizenkét tételt készítek. És mondd, Gyulám, hány kérdés legyen egy tételben?
- Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
- Én egyre.
- Öööö, azért az kevés lesz. Lehetne három?
- Az meg sok.
- Jó, akkor kettő.
- Rendben. Tisztázzuk még egyszer: tizenkét tétel, és tételenként két kérdés. Jó lesz így?
- Tökéletes, Laci bátyám.

Az öreg Tarajos hazaballagott, egész este szorgosan dolgozott a váratlan feladat megoldásán. Őszintén szólva nem tudta, mi végre ez a nagy felhajtás, ez a sok fölösleges vizsgatétel. De azért elkészítette őket becsületesen. Előbb megtervezte a méretüket, ügyelve a szélesség és a magasság aranymetszésű arányára, aztán berajzolta a hálót a közepes vastagságú rajzlapon, éles ollójával egyesével kivágta a csinos lapkákat, majd megfelelő tuskihúzót keresett és nagy műgonddal mindre rápingálta a kérdéseket.

Másnap reggel az alkalmi vizsgabiztos kisebb megütközéssel szemlélte, amint az öreg Tarajos a vizsgázók elé kisorakoztatta a tételeket. Mivel teljes természetességgel írással felfelé rakta őket sorba, azonnal látszott a lényeg. Mind a tizenkettőn pontosan ugyanaz a két kérdés szerepelt.

Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen

Néhány előkészítő oldalamra már feltettem a szöveget, de lényegében holnap indítom az internetes akciót: megkísérlek virtuális élőláncot kialakítani a Google találati oldalain. Azt hiszem, eléggé egyedülálló módja a tiltakozásnak. Hatékonysága persze kétséges, de a figyelem felkeltésére, úgy gondolom, alkalmas. Az oldalaimon sorra megjelenő szöveg a következő:

Balla D. Károly tiltakozása a budapesti József Attila-szobor eltávolítása ellen - internetes akció

Magyar országgyűlési képviselők a budapesti Kossuth tér teljes átalakítására vonatkozó határozati javaslatot nyújtottak be. Elképzelésük törvényerőre emelkedése esetén vissza kellene állítani "a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát" - ez többek között az ott található közismert és közkedvelt József Attila-szobor eltávolítását is jelentené.

A magam módján ezúton internetes akció keretében indítom el tiltakozásomat az ellen, hogy a több mint 30 esztendeje „a rakodópart alsó kövén” békésen üldögélő kedves költőmet valamely idióta politikai felforgatótevékenység keretében méltó helyéről elmozdítsák.

December 3-áig teljes intenzitással folytatandó tiltakozó akciómnak azzal kívánok nyomatékot szerezni, hogy a Google keresőben publikációimmal elfoglalom a bizonyos keresőkérdésekre adódó találati listák élmezőnyét. Tervem: elérni azt, hogy javarészt e tiltakozás szövegei jelenjenek meg a következő keresőkifejezésekre:

• virtuális élőlánc
• élőlánc József Attila szobra körül
• Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen
• József Attila szobra - tiltakozás

Akciómhoz bárki csatlakozhat, tiltakozásom szövegét és emblémáját szabadon terjesztheti, népszerűsítheti, megoszthatja vagy újraközölheti - roppant fontos, hogy mindez az oldalamra mutató link megadásával történjék (ha mód van szöveges link elhelyezésére, az a fentebb megadott keresőkifejezések valamelyike legyen!). Örömmel fogadok továbbá minden híradást, említést, akár csak egy puszta linket is. 

Oldalaimon időről időre beszámolok Google-eredményeimről, vagyis arról, élőláncom szemei megjelentek-e a találati oldalakon.

Az akció emblémája:

• virtuális élőlánc • élőlánc József Attila szobra körül • Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen • József Attila szobra - tiltakozás

Bacsó Péter Hány az Óra, Vekker úr c. filmjének egy jelenetsorában a fogva tartottak azon a réven képesek ellenállni a megtöretésnek és megőrizni emberi tartásukat, hogy birtokukba veszik a pontos időt. Az órásmesternek a fejében ketyeg egy belső vekker, tíz másodpercenként közli az állását fogolytársaival, végül az összezártak kórusban skandálni kezdik a pontos időt: ez ellenállásuk netovábbja, ebbe kapaszkodnak, ezt nem vehetik el tőlük.

Nagyon régen láttam a filmet, talán nem is idéztem fel pontosan az epizódot, de azt hiszem, a lényege ez volt: az idő tudása a szabadság és a szuverenitás egyfajta szimbólumává emelkedett.

A pontos idő évtizedeken át a kárpátaljai magyarok életében is valami hasonló szerepet játszott. Öntudatos magyar ember nem a hivatalos moszkvai idő szerint, hanem "mi szerintünk" járatta az óráját, így az 2 órával kevesebbet mutatott nemcsak a Kreml toronyórájánál, hanem az összes ungvári és beregszászi, huszti és técsői hivatalos időmérőnél, a pártitkárok és tanácselnökök, gyárigazgatók, kolhozelnökök, tanszékvezetők és főszerkesztők karórájánál.

Hogy a "mi szerintünk" nyilvántartott pontos idő történetesen éppen a budapestivel esett egybe, azt senki nem hangsúlyozta, de mindenki nagy megelégedéssel konstatálta saját időmérőjén, hogy éppen akkor mutat 12-t, amikor a Kossuth rádióban kongatni kezdik a delet.

A moszkvai időzóna egyébként csak eggyel esik keletebbre a közép-európainál, hogy mégis kétórás volt az eltolódás, annak oka eléggé speciális. Annak idején, talán 1920-ban, a fiatal szovjet állam az időt is forradalmasította és az időről szóló dekrétum kimondta, hogy az ország egész területén az addig érvényes zónaidőkhöz hozzáadandó +1 óra, s egyedül ez számít hivatalosnak. Ez az úgynevezett rendeleti idő. Szovjet-Ukrajna egészét a moszkvai időzónába kanyarították, s miután Kárpátalja is része lett 1945-ben Ukrajnának, a hivatalos idő is a moszkvai lett. (A rendeleti idő fogalma azóta minálunk is jól ismert, hiszen a nyári időszámítás sem más, mint az érvényes, a csillagászati időhöz igazodó zónaidőnek +1 órával történő növelése.)

A vekkerekbe és karórákba rejtett "mi szerintünk" való "magyar" idő a nemzeti ellenállásnak, gondolhatnánk, igen szelíd formája. Valóban az, de a hatóságok és hivatalos emberek mégis árgus szemmel őrködtek azon, nehogy a privát szférából átkerüljön a nyilvánosba: sajtóban kizárólag a hivatalos idő szerepelhetett, és már abból is botrány lett, amikor egy magyar nyelvű lapban valamilyen esemény időpontjának a közlésében az jelent meg, hogy "18 órakor, moszkvai idő szerint" - mert hát ugyan milyen más idő létezik még?

A megőrzött, átmentett "saját időnek" talán volt valami szerepe abban is, hogy a kárpátaljai magyar ember a lelke mélyén soha nem hódolt be teljesen a Birodalomnak. Ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján vagy a magára csukott lakás családi mikrokozmoszában megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz. Ahogy a zsebkendőnyi háztáji földjén megtermelte mindazt, amire családjának szüksége volt (és itt végezte el, amit a kolhozmezőkön többé-kevésbé elszabotált), ugyanúgy "háztáji gondolkozásában" nem nagyon azonosult az őt körülvevő világgal: nem érzett iránta elkötelezettséget, sőt, mindig inkább ellendrukker volt, mint pártoló. Nem tanult meg rendesen oroszul, gyerekeit lefordíthatatlan nevűre keresztelte, ha tehette, templomba járt (pedagógustól "feljebb" erre már nem nagyon volt módja: állásával játszott), a magyar rádiót hallgatta, a magyar tévét nézte, magyar újságot és magyar könyvet olvasott (ha hozzájutott). Nem sietett funkciót vállalni, nem lépett be a pártba, csak ha nagyon kellett (akkor sem meggyőződésből, hanem hogy a tagsághoz kötött magasabb beosztást megkaphassa). S ha nem is zárkózott el az új világ "vívmányaitól", életvitelében, főleg faluhelyen (a magyarság többsége itt él), ragaszkodott a hagyományaihoz, megtartotta ünnepei. Mindig tisztában volt hovatartozásával, s míg hivatalosan, adminisztrációs szempontból hellyel-közzel el is fogadta hazájának az országot, amelyben lakott, emocionálisan elsősorban szülőföldjéhez, Kárpátaljához, falujához-városához kötődött, Magyarország pedig, ahogy ma mondanánk, a virtuális haza szerepét töltötte be világképében.

Voltak persze, akik ennél a passzív ellenállásnál vagy egyik, vagy másik irányban tovább léptek. Ám a nyíltabb opponálást vállalókkal hamar elbánt a hatalmi apparátus, így ilyesmire csak el-elvétve került sor, és ezek is többnyire eléggé "ártatlan" szembefordulások voltak (mégis megtorolták). Sokkal többen akadtak, akik valamilyen szinten és valamilyen megfontolásból hajlandóak voltak a rendszerrel együttműködni. Egy részük azzal a hittel cselekedte, hogy ezzel jót tesz, kivívja a magyarság iránti bizalmat, és "belülről" tehet valamit a közösségért. Az együttműködők másik része inkább saját karrierjét építgette, megjátszotta a rendszer elkötelezettjét, de közben belül egészen mást gondolt. És nyilván voltak olyanok is, akik valóban hittek a szocializmusban, az egységes szovjet népben, a proletár internacionalizmusban, a formájában nemzeti, de tartalmában szocialista művészetben stb. A többség számára azonban ezek elfogadhatatlan, vagy inkább tartalmatlan fogalmak voltak: lepergett róluk, mint lúdról a víz.

A kárpátaljai magyarokat nem törte meg az 1944-es etnocídium (erre egyébként kisebb demográfiai robbanással válaszolt: az ezt követő egy-két évtized a magyar közösség lélekszámának emelkedését hozta), nem forgatta ki mivoltából az ötvenes évek diktatúrája, nem bízta el magát a hatvanas évek enyhülő légkörében, és nem vesztette el arculatát a pangás véget nem érőnek tűnő korszakában. Sőt: évtizedekig úgy tűnt, mintha a keményebb-lágyabb presszió megerősítette volna hitében, magyarságában, és amikor a nyolcvanas évek közepétől a peresztrojka képében kezdett lábra kapni a szabadság, mindenki azt hitte: egy demokratikus társadalomban minden értékét kibontakoztathatná, minden elfojtott képességét a közösség felemelkedése érdekében tudná kamatoztatni - és mindazt, amit halmozottan hátrányos helyzete miatt elszenvedett-elvesztett, azt többszörösen bepótolhatja, mint ahogy az erősen visszanyesett fa növi túl megkíméltebb társait.

...Aztán minden másképpen lett. Amit az ötödfél évtizedes szovjet éra ideológiai-politikai pressziója nem tudott megtörni, azt szalmaszálként roppantotta el a független Ukrajnával érkező gazdasági és egzisztenciális kiszolgáltatottság. De ez már egy másik történet az elszabadult és a fejünk fölött kíméletlenül átlépő időről.

(2003)

Ha a versei csak fele annyira lettek volna jók, mint amennyire a nézése volt ábrándos poétatekintet és lelke volt érző poétalélek, akkor ma bizonyára többkötetes szerzőt tisztelhetnénk benne. Lírai alkata azonban valahogy nem akart a költeményeibe beleköltözni, felváltva a múltba és jövőbe révedő képzelete a jelenben sehogy sem tudott verslábakra kapni. Ha csak úgy ment az utcán, ha barátaival beszélt, és főleg: ha az arcunkba vagy a távolba nézett – akkor igazi költő volt. De amint írni kezdett, azonnal fűzfapoétává vált, aki nem képes kilábalni a sekélyes képek, kényszerű rímek és suta ritmusok világából.

– Van tévéd? – kérdezte már az ajtóban egy nyári kora estén, amikor először meglátogatott.
– Van.
– És dolgozik?

Ez azt jelentette, hogy vajon üzemel-e. Barátom lírai alkatától ugyanis, bár elég rosszul beszélt oroszul, nem volt idegen a russzicizmusok használata. Igenlő válaszomra felderült az arca:

– Akkor megnézzük a Dandin Gyurit! Jó?

Be kell vallanom, sem Moliere mester munkásságát nem ismertem eléggé, sem a művéből készült Várkonyi Zoltán-filmről nem hallottam soha azelőtt, így halvány fogalmam sem lehetett arról, minek a megnézéséhez invitálom be a lázas érdeklődést tanúsító poétát.

Nőtlen voltam még, legényszobámban egy félig kibelezett készülék biztosította a televíziózás örömeit, így nálam addig soha nem járt barátom utólag indokoltnak láthatta a kérdést, hogy „dolgozik”-e a masinám. Nos, a beüzemelés eltartott pár percig, a hátul nyitott tévé kilógó paneljein előbb végig kellett kocogtatnom az alkatrészeket, hogy a lappangó kontaktushiba megszűnjön, aztán egy speciálisan erre a célra rendszeresített favonalzót be kellett feszítenem a magas feszültségű erősítőlámpa fölé, mert enélkül nem világosodott ki a képernyő. Ezután még kicsit bajmolódtam a mennyezetről aláfüggesztett, egyébként háztetőre való hatalmas antennával, aztán, amikor valami halovány kép és gyér hang végre bejött, akkor a hálózatba iktatott transzformátoron elkezdtem növelni a feszültséget, mert a 220 kevés volt ennek a nagyanyámtól 30 rubelért vásárolt, akkor már technikatörténeti értéket képező tárgynak. Úgy 240 voltnál megszűnt a jelek gyengeségéből származó éteri sistergés, 260-nél pedig egészen kontrasztos lett a kép. A túlfeszültségtől ugyan kicsit hangosabb lett az alapzúgás és olykor finom kisülések, halk sercenések hallatszottak a dobozból – ilyenkor kicsit meg-megvillant a képernyő – de ez nálam hozzátartozott a televíziózás megszokott rendjéhez.

Barátom trafó nélkül is felvillanyozódott, nem értettem, mitől olyan lelkes, mi benne ez a fokozott várakozás. Dörzsölte a tenyerét, örvendezett, hogy kezdés előtt sikerült kondícióba hoznom a gépezetet.

Műszaki foglalatosságomba merülve bölcsen elhallgattam, hogy nem tudom, mit is fogunk nézni, amikor meg már ment a film, én is élveztem, főleg a színészek alakítását. A címszerepet játszó Pécsi Sándor egyik legnagyobb kedvencem volt, s a parádés szereposztás (rajta kívül Mészáros Ági, Szirtes Ádám, Kállai Ferenc, Uray Tivadar, Sulyok Mária, Kibédi Ervin) pedig akkor is fergeteges komédiát biztosított volna, ha gyengébb a rendezés és a darab. Minthogy az utóbbiak számomra nem is voltak eléggé meggyőzőek. De azért nagyokat nevettem cimborámmal, aki intenzíven végigmulatta a másfél órát, verte a térdét, hátra-hátradőlt gurgulázva, néha felállt, visszagyűrte nadrágjába a nagy izgés-mozgásban kiszabadult ingét, majd ugyanazzal a várakozással ült vissza a helyére, mint első alkalommal. El nem tudtam képzelni, mitől van ennyire feldobva. Ennyire azért nem nagy truváj ez a Danden Gyuri.

– Hát ez fantasztikus volt – mondta a végén örömittasan, és sürgősen búcsúzni kezdett. Bennem hiányérzet támadt amiatt, hogy csak tévéztünk és nem beszélgettünk, így amikor kikísértem, megkérdeztem tőle az ajtóban, mi újság van nála.

– Tegnap jöttem Kijevből, az apámat vittem a kórházba. Daganat, áttétek a gerincre. Már ott sem tudják megoperálni. Azt mondták, két hónapja van hátra. – Ezt már kezemet szorítva hadarta, röviden a szemembe nézett végtelenül méllyé vált tekintetével, aztán sarkon fordult és távozott.

Úgy néztem utána, mint nagy költő után, aki nem képes kiírni magából a fájdalmát, megpróbálja hát kinevetni.

Mire visszatértem szobámba, televízióm képernyője vakon meredt rám. Kiégett a túlfeszültségtől.

• Olvasd el ezt is: Oresztész és az algoritmusok

A hőskorban történt, amikor a kárpátaljai magyarok alig tudtak betelni a lehetőséggel, hogy nagyobb nehézségek nélkül utazhatnak Magyarországra. Az írók is éltek ezzel a lehetőséggel: végre építhettek szakmai kapcsolatokat, beléphettek különböző testületekbe, járhattak rendezvényekre, eleget tehettek meghívásoknak.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkoriban amolyan főhadiszállás szerepét töltötte be néhány kárpátaljai magyar irodalmár életében. A kapcsolat eredetére nem tudok pontosan visszaemlékezni, csak annyi bizonyos, hogy Futaky László igazgató-helyettessel előbb szoros kollegiális viszonyba, majd igazi barátságba keveredtünk, és éveken keresztül követtük azt a szinte kötelező gyakorlatot, hogy minden magyarországi utunkat megszakítottuk Krúdy Gyula szülővárosában, és vagy jövet, vagy menet felugrottunk Futaky barátunkhoz. Aki egyébként literátus ember lévén nemcsak a szakmájában volt otthonos és tudott bennünket a könyvészetben eligazítani, hanem például olvasószerkesztőként jegyezte és gondozta a Szabolcs-Szatmári (később +Beregi) Szemle című vaskos negyedévi folyóirat számait. Ennek példányait sorra meg is kaptuk tőle, mi pedig az akkor lábra kapó kárpátaljai könyvkiadás friss (ám igen szerény kivitelű) termékeivel viszonozhattuk gesztusát. Az évek során aztán sor került több irodalmi és könyves találkozóra helyben és másutt a megyében, könyvtáros-delegációval ő is járt Ungváron – ilyenkor mindig alkalom nyílt barátságunk ápolására.

Mi pedig, bárhonnan is tartottunk bárhová, minden utunk Nyíregyházán vezetett keresztül. Nem egyszer adódott, hogy ott is aludtunk. A könyvtárnak volt egy picit ugyan lepukkant, de nekünk, „kisebbségi nyomoroncoknak” maximálisan megfelelő, teljességgel kihasználatlan vendégszállása. Elég volt telefonon egyeztetni Lászlóval az érkezésünket, átvettük a kulcsot, lecuccoltunk, és mehettünk barátkozni, vásárolni, szórakozni; senkinek sem voltunk a terhére, és minket sem zavart senki – ez nagyon jól jött nekünk, nem kellett sem a lehetetlen időpontban induló vagy érkező nemzetközi járatokhoz igazodnunk, sem a barátainkhoz bekvártélyozódnunk. Másnap a legmegfelelőbb járattal utazhattunk tovább.

Egy alkalommal jó időben nyugovóra tértem ezen a könyvtár oldalában nyíló szálláson, ám valamikor az éjszaka közepén éktelen asszonyricsajra ébredtem, amely mintha a kis előszobából jött volna. Csak nem elaludtam, és a takarítónők csörtetnek be vedreikkel ilyen kiabálás közepette? De hisz még alig múlt éjfél! Akkor mi ez az ordítozás – és honnan jön? Feltápászkodtam, kimentem az előszobába. A bejárati ajtón volt egy kémlelő ablak, azon kilestem.

Azt láttam, hogy néhány terebélyes és a nyírségben ritkának nem mondható etnikai csoporthoz tartozó asszonyság feljött annak a lépcsőnek a tetejére, ahonnan a vendéglakás nyílt, és a kis betonplaccon rikoltoznak, még ám torkuk szakadtából. „Nagyon szeretlek!”, „Minden éjjel rád gondolok!”, „A gyerekeknek is nagyon hiányzol!”, „Ha te is szeretsz, gyújts egy jelt!”.

Első ijedségemből ocsúdva rájöttem arra, hogy a szerelmi vallomások nem nekem szólnak és nem nekem adnak ilyen furcsa szerenádot a nagyhangú asszonyok, így valószínűleg eltekinthetek attól, hogy érzelmi kitöréseiket hasonlókkal viszonozzam. Amikor a szemem jobban hozzászokott a kinti sötéthez, azt is megfigyelhettem, hogy a szerelmük után sóvárgó nők az ajtónak háttal állnak és valahová a távolba kiáltják üzeneteiket. Amikor aztán a sokadik „Gyújts egy jelt!” felszólítás követően a messzi távolban, egy teljesen sötét szemközti épület sokadik emeletének az ablakában valaki gyufát gyújtott, akkor kezdtem kapiskálni, miről is van szó.

A lépcsőemelvényről éppen rá lehetett látni az egyébként a fák és más épületek takarásában álló megyei börtön épületére, az álmomat megzavaró cigányasszonyok voltaképp egy sajátos beszélőre jöttek, ahol csak ők beszélhettek, a foglyoknak nyilván tilos kiüvöltözni az ablakon, így hát az egyoldalú kommunikációban a számukra közölteket időnként gyufa gyújtásával viszonozták.

Ennek több mint húsz éve. A vendégszobába, talán tíz esztendeje, egy szerkesztőséget költöztettek be, Futaky igazgatóhelyettes úr rég nyugalomba vonult. Ám a távolban felvillanó gyufalángok élénken élnek emlékezetemben, az asszonyságok felszólítása meg amolyan szólás-modás lett családunkban. Ha kérdéseinkre valamelyik családtag hosszan nem ad választ, felszólítjuk: Gyújts egy jelt!

• Olvasd el ezt is: Oresztész és az indiánok

Emlékszem a napra - május volt, virágoztak az orgonák -, amikor egyszer csak betoppant Olga...

Amikor ötven éve ide költöztünk a Vár utcába, negyedrészt sem kész épülő házunkba, akkor a második szomszédunkban pompázó Bródy-villában (a mostani Hungarológia Központ épületében) egy szovjet tábornok lakott. Az ő a lánya volt a bátyámmal nagyjából egyidős Olga, és a két tinédzser között idővel szerelem szövődött. De a főtisztet pár évre rá máshová vezényelték, Olgáék elköltöztek. A két „gyerek” nagy fájdalommal búcsúzkodott. Hogy soha el ne felejtsék egymást, úgy döntöttek, legkedvesebb tárgyukat odaajándékozzák a másiknak. Olga a kedvenc babájától, bátyám pedig a legféltettebb, borostyán nyelű csavarhúzójától vált meg.

És Olga negyvennégy esztendő után csak azért tett meg kétezer kilométert, hogy megszabaduljon egy visszatérő látomásától. Gyakran álmodja, hogy itt bolyong a városban, és nem találja az utcát, az utcában a két házat – hát elhatározta, ha álmában nem is sikerül, a valóságban megkeresi kamaszkori boldogsága színterét. Jó messziről utazott ide, Moszkvában él informatika-tanár férjével. Olasz nyelvet tanít, ez a sokadik házassága. Persze remélte, bátyámat is itt találja, nem tudhatta, hogy ő meg a másik irányba költözött, és tíz egynéhány éve Baján él.

Apámék fényképeket mutogattak, Éva pedig felhozta a pincéből azt a babát, amely bátyám kérése szerint egy ócska szekrényben porosodott. Nem csoda, hogy Olga meghatódott.

Az lett volna az igazi, ha ő meg előveszi a ridiküljéből a borostyán csavarhúzót. Ehelyett csak a szeme párásodott be, amikor mélyet szippantott a mindent elárasztó orgonaillatból.

• Olvasd el ezt is: Oresztész megles egy nőt

Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a jelleg, amely aztán alkonyatig mindent uralni képes, az erdős dombok sűrű tömbjeit, a vízfelületet, a rét zöldjét és az ég kékjét.

Feltette az állványra és odaerősítette az előző este lealapozott, vakkeretre feszített vásznat, kikészítette a tubusokat és az ecseteket – és várt. Várta, hogy a fény átbukjon a dombháton.

Aztán, amikor bekövetkezett az, amiért hajnalban kelt, akkor csak állt és meredt a távolba. Nem, nem a máskor is rá-rátörő bénaságot érezte, hanem azt, hogy teljesen fölösleges bármilyen mozdulat vagy törekvés, nincs értelme semmilyen cselekedetnek, mert ami történik, az egyedülállóságában oly tökéletes, hogy szentségtelenség lenne bármilyen önző szándékkal közeledni feléje.

Akkor eszmélt magára, amikor a nap már jócskán a dombok fölé emelkedett és a tó meg a környéke már ismert nappali arcát mutatta. No, sebaj, kezdte nyomogatni a tubusokból a festéket a palettára, ez is szép, ezt is meg lehet festeni. Ha már kijött.

Alig negyedórája dolgozhatott, amikor egy pásztoremberforma nézője akadt. Az idegen jobbról érkezvén elhaladt a festő mögött, új tűnt, figyelemre sem méltatja, aztán kicsit már túlhaladva rajta, balról mégis visszafordult és tisztes távolságból szemlélte, mi is történik.

Piktorunk nem zavartatta magát. Gyakran előfordul, hogy körbeállják, lesik a mozdulatait, vizsgálgatják, mennyire pontos, mennyire hiteles a vásznon megelevenedő táj. Most is, szinte akaratlanul, azon volt, hogy egyszemélyes néma közönségének kedvére tegyen, nagyon ügyelt az arányokra, a színekre, arra, hogy híven adja vissza azt, ami elé tárul.

A pásztor jó ideig nézte, aztán sarkon fordult és mielőtt folytatta volna napi útját, vállát kicsit megvonva félhangosan csak ennyit mormogott maga elé:

– Minden munkára akad ember.

Olvasd el ezt is:

„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.” -  hökkentettem meg  a hallgatóságomat egyszer egy konferencián. Ezt az epizódot is felidézem a Mozgó Világ ehavi számában megjelent jegyzetemben. »tovább

Elolvasom »

Elolvasom »

	A jelenidőn csendben átvéreznek a holt évezredek. *   Megkeseredik a szájban az édes, ha már az ezredik.

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »